Prológus

Sziasztok! Ahogy ígértem, meghoztam a prológust. Remélem tetszeni fog. Hamarosan készítek a blogomhoz egy videót, egy olyan thriler szerűt, hogy miről is fog szólni, nagy vonalakban a történet. Annyit elárulok nagyon érdekes lesz, remélem számotokra is. Nem is regélek többet. Pusszantás. 

Prológus

_______________________________________

zene

Lassacskán lecsoszogtam a konyhába. Ittam egy pohár vizet, ami nagyon hideg volt. Éreztem, ahogy folyt le a torkomon, onnan a hasamba. Úgy éreztem, mintha egészben nyeltem volna le egy jégdarabot. Elindultam a nappali felé. A karácsonyfaégő gyönyörű fénye beárasztotta az egész szobát. Minden olyan csendes volt. Az egész ház kongott az ürességtől, csak én voltam otthon. Kinéztem a hozzám eső legközelebb ablakon. Hóesés téli este volt. A hópelyhek csak úgy hullottak az égből, ami persze csodálatos, s megvan a varázsa. Távolból kutyák ugatását lehetett hallani, s a fogyó holdat egy duci felhő takarta el. Tőlünk tökéletesen átlehetett látni a szomszéd házba. Egy boldog családot láttam, akik megfelelő módon ünneplik a Szentestét. Szívemet fájó érzés marcangolta. amitől szabadulni nem tudtam, és soha nem is fogok. Később bebaktattam a fürdőszobába, megmostam a fogam, átöltöztem pizsibe  végül visszatértem a kis birodalmamba, saját szobámba. Csak a saját szobámba lehettem az aki valójában vagyok. Ott nem bántottak azért, hogyan nézek ki, mit viselek, milyen zenét hallgatok, s hogy nem olyan az életem mint a többieknek. 

Ahogy kinyitottam az ajtót, legjobb barátom szaladt oda hozzám, a kis Nancy. Lehajoltam, megsimogattam fehér kis bundáját, majd az ölembe kaptam és vele együtt behuppantam az ágyba. Csak feküdtem, és feküdtem, közben agyam kattogott, akárcsak a falon lévő óra. Tik. Tak. Ezt még anyukámtól kaptam a tizenhetedik születésnapomra, azaz két hónappal ezelőtt. Az egyedüllét, a magány megőrjített. Ölembe vettem fehét laptopom, felnyitottam, s rá mentem a legismertebb közösségi oldalra, onnan a Twiterre, ahova ezt írtam ki: 

          @Emily_Davis:  Forever alone. Inkább elalszom, hátha az álmom szebb lesz a valóságnál. xx

Azt tettem amit kiírtam. Laptopomat letettem a mellettem lévő kis asztalra. Tulajdonképpen most nem kell nagyon megerőltetni az embernek magát, hogy az álmom szebb legyen a valóságnál. Sőt. Olykor elgondolkozom azon, van-e értelme egyáltalán élni? Mind a két álláspontra képes voltam felhozni ép eszű érveket. 

Miközben ezen merengtem, szemhéjam felmondta a szolgálatot egy egyre csak csúszott lejjebb, és lejjebb. Elnyomott az álom. Néha nem tudjuk eldönteni mi valóság, és mi álom. Gyakran érezzük azt, hogy: "Ezzel a csodával én már találkoztam." Ezt az érzést nevezik Deja vu-nak. Vajon csak a valóságban ismerhetjük fel álmainkat, vagy az álmokban is a valóságot? Velem az utóbbi történt.