1. rész

Sziasztok! Meghoztam az első részt. Ez ilyen depis, de ígérem ilyen nem lesz mostanában. Nincs igazából több hozzáfűzni valóm! Jó olvasást.! puszi

Dream

_______________________________________

Sötét, fekete éjszaka volt. Egyedül bolyongtam az erdőben. Hirtelen egy hatalmas vihar keletkezett, szó szerint a semmiből. Ruhám hirtelen pizsamából kicserélődött arra a tipikus hófehérke ruhára, amit ő is viselt, s még a hajam is ugyanolyan lett, egy aprócska eltéréssel. Az ő haja fekete volt, míg az enyém szőke. Hogy ne ázzak meg annyira, futottam valami menedéket találni magamnak. Egy aranyos pici, és takaros házat fedeztem fel. Bekopogtam és egy kis törpe nyitott nekem ajtót. Az ajtón alig fértem be, de azért valahogy csak be jutottam. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan, de nem is akarok, mert ez az egész csak tréfa, vidámság, boldogság legyen veletek ma. 

BOLDOG ÁPRILIS 1,-JÉT ! 

 És most komolyan jöjjön a rész: 

Dream

_______________________________________

zene

Sötét, fekete, szomorú este volt. Szüleimmel hazafele tartottunk az Evanséknél tartott vacsoráról. Az autóban hangos veszekedés folyt, anya és apa között. Szívem szerint elbújtam volna, de nem volt hova. Utáltam ha veszekednek szüleim, főleg ha alaptalan dolgokról.

Az eső szemerkélt, így az út enyhén csúszott. Apa aki már alapjában ideges volt, az útra sem figyelt, csak forgatta a kormányt eszeveszetten, tetőzve ezt a gáz nyomásával. Kihajtott a másik sávba, s nem vette észre a felénk közeledő autót. A jármű már olyan közel volt, hogy fénye majd megvakított. Egy hangos csattanást hallottam majd éreztem ahogy pörög, forog velem a világ és vége. Pár perc alatt történt minden. Fejem iszonyúan fájt, éreztem amint a vér elhagyja fejem, s folyik le egész arcomon, onnan a nyakamra, végül legyökerezett a pólómon, köszönhetően a pamut szálaknak. Lábam beszorult apa ülésébe, próbáltam kihúzni onnan, de nem ment. Teljesen elzsibbadt. 

          - Anya! Apa! Éltek? Jól vagytok? -kiabáltam

          

 Nem jött kérdésemre válasz. Zokogtam. Ez nem lehet, egyszerűen nem lehet! Az én szüleim nem halhattak meg! Nem! - fakadtam ki. 

          - Emily, Emily.. -szólongatott egy ismerős rekedtes hang, ami már csak nagyon gyengén, halkan szólt a kimerültségtől. 

          - Tessék? Apa te élsz? 

          - Még igen. Hajolj közelebb kislányom, szeretnék mondani valamit. -Követtem az utasítást.- Tudnod kell kicsim nagyon szeretlek. Bármi történjen te mindig a mi gyerekünk maradsz. Ígérd meg nekem bárhova sodor az élet, legyél akárkivel, mindig a saját álmaid szerint fogsz élni. Már nincs sok erőm. Hamarosan bekövetkezik. Azt is ígérd meg, soha nem felejtesz el minket. Vigyázz magadra Prücsök. Szeretlek. És tényleg ne feledd -apa hangja elcsuklott- élj, -nyelt egy nagyot- álm, álmaid szerint. 

Majd minden elcsöndesedett, s már csak a közeledő mentő hangját hallottam. Apa szavai mélyen megérintettek. Körülöttem minden elsötétült. Elájultam, gondolom a vérveszteség miatt. Legközelebb a kórházban keltem fel. 

~ Egy hónap múlva ~

Szüleim emlékét illetve, minden elhalványult. Senki sem foglakozik vele, hogy az én szívem hogy fáj, hogy én mit érzek. Nagyszüleim még régebben elhaláloztak, egyedül maradtam, magamra a nagy világban. Megfogtak és bedobtak az árva házba, magyarázva ezt azzal, nem vagyok még tizennyolc éves. Körül voltam véve sok, nálam jó pár évvel fiatalabb gyerekkel. Iszonyú érzés volt. A gyerekekkel nem bántak jól, főleg azokkal akik árván maradtak. Nem hogy segítettek volna rajtunk, figyeltek volna ránk, inkább még belénk rúgtak. Minden nap felidézték bennünk a fájdalmat, újra és újra. "Ti nem vagytok mások, csak idegesítő porontyok. Nem szeret titeket senki. Azt tudnám az ilyeneket minek hagyni élni?" Azt gondolom ez nagy lelki fájdalom, sőt terror. Minden nap megkapni, hogy fölösleges vagy a világra, nem valami kellemes dolog úgy, hogy ez valójában igaz. Egyedül voltunk, senkiben semmiben sem bízhattunk. 

Ám! Az egyik napon egy aranyos házaspár jött az árvaházba. Fiatal, fogalmazhatunk úgy kamasz lányt kerestek. Abban az időben én voltam az egyedüli, tehát nem volt nehéz dolguk. Kedves embereknek tűntek. Ezen van a hangsúly. Csak tűntek. "Ne ítélj első benyomás alapján." Tökéletes ellentétei voltak igazi családomnak. A férfi Michael, folyton verte nevelőanyukámat Tracy-t. Az milyen férfi aki bánt egy nőt? Ráadásul úgy, hogy az a felesége. Az egy vadállat. Néha kettejük közé álltam megvédeni Tracy-t. Kaptam én is két pofont, de megvolt rá a magyarázat. "Neked semmi közöd a családhoz."  Igazából a nő nagyon kedves volt. Kapcsolatom vele nem volt rossz. Neki köszönhetően visszamehettem az iskolába tanulni, ami jó. Vagy mégsem? A lányok piszkáltak, mert más voltam mint ők. Nem jártam drága ruhákban, nem volt sok pénzem, és magassarkú helyett, jó volt nekem a tornacipő. A fiúk szerint is gáz voltam. Szeretem a szerelmes, modern szavakkal élve csöpögős zenéket. Hiszek benne, hogy egyszer engem is megtalál majd, az a sehogyan le nem írható, ki nem fejezhető érzés. A sok rossz mellett hiszen már csak ez maradt nekem. A hit. 

"Mindig saját álmaid szerint élj." Cseng a fülemben apa hangja. A saját álmaim szerint? Ez most komoly? És mégis hogyan? Ezek a kérdések fejemben mindig jelen vannak. Helyzetem tanácstalan, magányom pótolhatatlan. Igaz, van egy barátom. Legszomorúbb estéimen előveszem a borotvát, kiszedem belőle a pengét, és azzal vagdosom magam. Van, hogy kivérzik, de az már csak mindennek a csúcsa. Remélem, hogy egyszer sikerül .... De mi is?

~ Napjainkban ~ 

Fejem szúrt. Ziháltan, könnyes szemekkel ébredtem, ráadásul lent a padlón. Az lehetséges, hogy megálmodtam a múltat? A való életben sem a legfényesebb a helyzetem, na de így? Értetlenkedve feltápászkodtam az ágy sarkába kapaszkodva. Bebújtam meleg, puha odúmba és aludtam tovább, remélve, hogy a Rémálom véget ér.

ui: Tényleg bocsi a depressziós részért, de csak így tudtam bemutatni az előzményeket, s hogy mit is érez a lány. Pontosabban a későbbiek folyamán mit miért csinál.